Hol hazudunk önmagunknak, és miért? - Az egységes én illúziója

Mém forrása

Futottak már össze az elvont, természettudományos kocka ismerőseid az irodalmár ismerőseiddel? A párod a családoddal? Hozott már be a nagymamád bármit a munkahelyre? Jött be anyukád a suliba?

A legtöbben ilyenkor kínosan érzik magukat. Visszatérő jelenség általános iskolában az "anyu, ne fogd a kezem, ha a haverok is látják!" De igazából miért? Miért viselkedünk máshogy másokkal?

És a fontosabb kérdés: hogyan láthatjuk magunkat mégis egységes személyiségként, fix tulajdonságokkal?

Az elsőre a válasz az, hogy "mert adaptív". Egyszerűen hasznos, ha rugalmasan tudunk alkalmazkodni, evolúciós múltunkban az életünk múlhatott rajta, nem véletlen, hogy olyan rosszul viseljük a kiközösítést.

A második azonban már egy érdekesebb kérdés, és a válaszhoz meg kell ismerkednünk egy pszichológiai fogalommal: én-aspektusok.

Szociálpszichológia gyakorlaton a tanárnő ezzel a képpel magyarázta: képzeljünk el egy házat. Bármelyik szobában vagyunk, az egységes stílust képvisel: modernet vagy reneszánszt, minimalistát vagy csupa-csipke rózsaszínt, egyre megy. Ha körülnézünk a szobában, teljesen egységes a stílus.

És mi amikor abban a szobában vagyunkmeg vagyunk győződve róla, hogy az összes többi szoba is ugyanilyen.

Montázshoz felhasznált szobák forrásai

Valójában azonban nincs két egyforma szoba, sőt, éppúgy van minimalista, mint csupa-csipke. Amikor a minimalistában tartózkodunk, fintorgunk a "giccsre", amikor a csupa-csipkében, teljes őszinteséggel húzzuk a szánk mások "kopár falainak" láttán.

A szobák az én-aspektusok. Van gyerek-énünk, sportoló-énünk, kocka-énünk, rajongó-énünk, szülő-énünk, diák-énünk, elvont-énünk, stb. Kinek mi. És annál nagyobb valakinek az én-komplexitása, minél több én-aspektusa van.

Ha például valaki az évek óta ismert baráti társaságban hangadó, és odamegyünk hozzá, mikor velük beszélget, egy extrovertált embernek tűnik. Ha ebben a pillanatban megkérdezzük tőle, ő milyen, nagy eséllyel szerepelni fognak olyasmik, mint "beszédes", "barátságos", "magabiztos", stb. Ez idáig lássuk be, nem nagy varázslat.

Az egész szépsége a szelektív memória: ha ő random anekdotázik, rengeteg olyan történet fog eszébe jutni, amiben "beszédes", "barátságos" vagy "magabiztos" volt. Egyszerűen nem jut eszébe másféle emlék.

Ha ugyanehhez az emberhez odamegyünk, amikor új helyen van, és nem mer megszólítani senkit, gondolhatjuk, hogy nem így jellemzi magát. De ugyanígy: ami eszébe jut emlék, azok a hasonló helyzetek, amikor csendes volt, félénk, magabizonytalan...

Ezt a jelenséget hívják szelektív memóriának, és ez az egyik mechanizmus, ami segít fenntartani, hogy "egyszerre csak egy szobát lássunk".

Na de, mi van akkor, ha az illetőnél felhozzuk azt, amit a baráti társaságban mesélt, és szembesítjük ele, hogy teljesen más?

Ilyenkor lép életbe a többi technika.

Forrás

Először is, mindenki kialakít egy énképet, egy véleményt arról, milyen ő "mindig". Lehet, hogy ebben nem is szerepel az extroverzió. Például az egyik ismerősömnek az intelligencia fontos. Ő habozás nélkül elismerné, hogy körülményektől függően extrovertált, az viszont fel sem merül benne, hogy más helyzetekben más mértékben intelligens.

Ha viszont az extroverzió fontos (ún. én-releváns) tulajdonság, akkor indul a magyarázkodás, amiben meglepően kreatívak tudunk lenni.

"Igen, extrovertált vagyok, csak most fáj a fejem." "Igazából introvertált vagyok, csak tegnap a haverokkal söröztünk, azért ilyenkor néha megered a nyelvem." "Igen, extrovertált vagyok, csak itt mindenki olyan mogorva, senkivel nem lehet leállni beszélni."

Aztán vannak a menthetetlen helyzetek, ilyenkor gyakran önigazolunk. Minél előbb lelépünk az adott helyzetből, és pl felhívjuk az egyik haverunk, szóba elegyedünk a boltban a pénztárossal, vagy bármit megcsinálunk, hogy minél gyorsabban azt érezhessük, az a félénkség kivétel volt.

És persze az is egy létező taktika, ha kialusszuk magunkat, és holnapra elfeledjük azt a kellemetlenkedőt, aki galád módon szembesített.

A fentebbiek alapján látszik, hogy viszonylag ritkán láthatjuk a teljes házat, vagy akár csak több szobát egyszerre. Olyankor viszont borzalmas érzés.

Emiatt kellemetlenek a fentebb vázolt szituációk; különböző én-aspektusok vannak egyszerre érvényben.

És ez a frusztráció könnyen csapódik le valakin agresszióként. Szóval ha anyukánkkal üvöltözni támad kedvünk, miért éget minket a  barátok előtt, jusson eszünkbe ez a bejegyzés, csodálkozzunk rá az agyunk szövevényes működésére, és igyunk egy teát. Mert a tea mindig hasznos.

(A teaszeretet a szerző számára egy én-releváns tulajdonság.)

Jó reggelt!

A felhasznált irodalom: Smith, Mackie & Claypool: Szociálpszichológia. 4. fejezet