Ceruzanyomok november - jobb és balsikerek

Drawing Pencil

Ez a Ceruzanyomok második bejegyzése, a (novemberi) téma egy kérdés formájában hangzott el: Mit jelent neked a személyes siker az írásban?

Én kétféleképpen értelmeztem a kérdést. Az egyik a jelenre vonatkozóan: most mit tartok/érzek/tartanék sikernek? A másik pedig, hogy a jövőben (ha majd egyszer felnövök és nagy író leszek...) milyen típusú sikernél érezném is, hogy sikeres vagyok.

A második kérdésen még sosem gondolkoztam, ugyanis az első is elég messze van. Az első esetében ugyanis egy elég egyszerű ja nem és konkrét célkitűzésem van: egy végigírt regény. Aztán persze, majd foglalkozok a többivel, ha ez kész.

Mindezt kb 15-16 évesen beszéltem meg magammal, és mai napig nem sikerült teljesítenem, ilyen szempontból a jelen éppen balsikeres - de rajta vagyok az ügyön.

A jövő egy érdekesebb kérdés.

Én most tanulok szerkesztőnek, és ezzel kapcsolatban beszélgettünk Varga Beával a siker fajtáiról. Ő azt fogalmazta meg, hogy öt és félféle siker van.

• anyagi siker (fogyás/pénzbeli elismertség)
• közönségsiker (pl. hosszú dedikálósor, nagy tömeg író-olvasó találkozókon, ilyesmik)
• amatőrök széles körű elismerése (pl sok pozitív molyos értékelés)
• referenciaszemély elismerése (pl. magyartanáré, szülőé)
• kritikai réteg elismerése (pl. díjak megkapása, kutatók elismerése)

És ez azért öt és fél, mert a fogyás és a pénzbeli elismertség nem mindig jár együtt, ilyen eset amikor pl. szépíróknál hiába kicsi a fogyás, mondjuk sok pályázati pénzt nyernek el. De általában azért van együttjárás.

Hát amikor beszélgettünk erről, úgy gondoltam, hogy mindent IS akarok, ha lehetetlen, ha nem. De most így a bejegyzés közben végiggondoltam a novellamegjelenésemet az Érints meg! antológiában. Volt egy könyvbemutatós beszélgetés a szerzőkkel, szóval ültem már kint, és ott azt is megtapasztalhattam, milyen, amikor molyon kiemelik a novelládat a kedvenceik között.

Vicces volt ráébredni, hogy egyrészt szerettem a könyvbemutatós-beszélgetős részt, de a dedikálást már nem. Másrészt hogy a molyos értékeléseket az első egy hétben sokat nézegettem, azóta viszont nem is emlékszem, mikor csekkoltam legutóbb. Régen.

Szóval én ezekből arra jutottam, hogy a jövőben valószínűleg az elején az amatőrök elismertsége, olvasók véleménye fog számítani (avagy látni azt, hogy tényleg emberek olvasnak, és szeretik, hé, ez de jó), később pedig sokkal inkább a referenciaszemélyek - a magyartanáromnak például nem mertem írni a novellamegjelenésem miatt, de remélem, ha megjelenik regényem, abból már merek majd ajándékozni egy példányt.

Akik még szintén írtak a témára:

• Lia
• Agatha

És akik nem, de náluk is jó olvasgatni:

• Attila
• Daremo
• Eliza
• Margó
• Réka

Száz szónak is öt a vége

Kép forrása

Az ehétre választott százszavas feladat:

Írj egy maximum 100 szavas leírást az unalomról pl. ábrázolj egy személyt, aki unatkozik, vagy magát az életet unja. Figyelj rá, hogy a szereplőd unatkozzon, ne az olvasód! (Nincs megkötés hely, idő, narráció, karakter kapcsán.)

Az UNATKOZIK, UNALOM szó ne legyen benne!

Bevallom, én itt kicsit csaltam, erről a feladatról ugyanis azonnal eszembe jutott egy szövegem nyitása, így azt írtam át kicsit (kihúztam belőle a háttérvilág egy részét). Gondoltam rá, hogy írok egyet kifejezetten erre, de nagyon szeretem a nyomozó urat.

Szóval a megoldásom:

Sehol egy tömeggyilkos, egy tolvaj, de még csak egy nyavalyás pénzmosóval sem találkozott a rapidrandi alatt. Az elf nyomozó ismét ránézett a facebookjára, míg a külső kör átült az újabb ötperces beszélgetéshez. Már nyolc emberrel beszélt, és még mindig senki érdekes.

Bár az… átlagos randi borzasztó volt, leginkább azonban az frusztrálta, hogy évek óta nem találkozott olyan igazi sorozatgyilkossal. Azzal, akivel társak lehetnének, fogócskázhatnának, aki emberi holttesteket hagy neki, majd otthon megcsókolná és azt mondaná, párnád a párnám.

Zsebébe süllyesztette a telefont, ahogy egy idegesen vigyorgó törpe ült le elé. Vérvörös izgalom nélkül ez is csak egy újabb szürke hétköznap.

Száz szónak is négy a vége

Kép forrása

A feladat:

Egy maximum 100 szavas leírás egy ember külsejéről pl. olyasmi, amit egy idegen az adott személyről első pillanatban lát. (Ember legyen, ne más lény. És ne párbeszédes forma, vagy E/1-es mesélés, hanem sima E/3-as leírás.)

Hát ez nekem borzasztóan nehéz volt, rájöttem, hogy alapvetően viszonyulásokkal, tetetkkel ábrázolok  - pl. erre próbáltam olyat írni, ahol valaki néz egy lányt, és ott a lány hangulatát, szépségét az adta, hogy a nézőpont szépnek gondolta. Csak aztán rájöttem, nem lehet E/1-es mesélés. És igazából ez sem teljesen jó megoldás, mert a külseje mellett inkább a tettei, története a lényegesek, de én ezzel már kb elégedett vagyok. Majd max még visszatérek erre a feladatra újra.
(Ha érdekel, itt leírtam, mi ez, és miért kezdtem bele.)

Száz szónak is itt a vége, a megoldásom:

A fiú a várfal szélén ült, lábát nyugodtan lógatta ki a mélység fölé. Fiatal lehetett, kézbőre sima volt, haja azonban teljesen szürke, mint a halálraítélteknek, akik egy éjszaka alatt megőszülnek a kivégzésükre várva.

Előrébb csúszott, a várárok karóit szemlélte. Szája mosolyra húzódott, de a szeme körül nem jelentek meg mosolyráncok, a mogyoróbarna tekintet komolyan fürkészte a lenti világot.

A szél feltámadt, összeborzolta a fiú haját, belekapott bő ruhájába – ekkor látszott, milyen vékony valójában, ennyi elég volt, hogy kibillenjen az egyensúlyából. Keze azonban időben megszorult a várfal két kiálló kövén, fennmaradt. Túlélte.

Óvatosan hátrébbcsúszott, és ezúttal már a szeme is mosolygott.

Megnéztem amúgy a nyertest, zseniális.

Száz szónak is három a vége

Kép forrása

Ferea példája nyomán, a harmadik feladat: egy sci-fi vagy fantasy világvége. Bármilyen, de férjen bele száz szóba. Hát jó.

A megoldásom:

– Te, Peti, feszkósnak tűnsz. Szarul van a szőnyeged? – csapott a hóna alá legkedvencebb osztálytársam.

– Nem, megvan – feleltem kelletlenül. A szőnyegem a világegyetemet ábrázolta, annak pillanatnyi állapotát. És Balázs a maga idegesítő módján eltalálta. Tegnap este ürességgel álmodtam, és reggel az ágyamat vékony, csillagtalan űr ölelte körül.

Mire hazaértem, a semmi túlnyújtózott az éjjeliszekrényemen. Akkor hívtam fel Balázst, együtt mentünk a Varázshelyreállító Bizottságban dolgozó tanárnőnkhöz. Csilla tanárnő azonban elhessegetett, szerinte a világegyetem hat a szőnyegre, és nem a szőnyeg a világegyetemre. Attól, hogy előbbi elromlott, az univerzum még nem pusztul.

Másnap rájött a tévedésére, de már mindegy volt.

Harmadnapon elnémultunk.

A többinél nem néztem meg, de itt kíváncsi voltam, milyen szöveg nyert, és a válasz az, hogy egy egyedi ötlet: Ani szövegében a betűk irtották ki az emberiséget.
Illetve, mivel úgy vettem észre, hogy a legtöbb százszavas játéknál kirajzolódik egyfajta főáram, arra is kíváncsi voltam, ez a mostani szövegem mennyire illeszkedik ebbe bele - és a válasz az, hogy többé-kevésbé. Nem kiugróan egyedi (voltak ennél abszurdabbak), és a keresztény vonalat (akár a világváge elemekkel, akár az itt-ott felbukkanó templomtornyokkal) többen hozzák, de azért nem is teljesen illik bele.

Száz szónak is kettő a vége

Kép forrása

A második feladat egy húsvéti locsolóvers, aminek minimum sorvégi rímeket kell tartalmaznia. És ezen kívül kreativitásra bíztat a szöveg: éppúgy lehet hagyományos vers, mint scifis humor űrvámpírokkal.

Szerintem ez volt az, amit még kisebbként megtaláltam, és nagyon megörültem, hogy játék! Aztán megláttam a feladatot, végiggondoltam a versírói múltamat (mind a nyolc szót), és nevetve becsuktam az oldalt...

Na de ideje felnőni a feladathoz, maximum nem lesz jó, ezért gyakorlás. (De ha a kínrímek fájnának...) A megoldásom:

Kép forrása

Egyszer volt, hol nem volt,

Piros nyuszi, zöldes hold,

Volt egyszer egy Mikulás,

Tíz ujján meg tíz tojás.

Egyszer ez a Mikulás

- Szép leányzó, csodát láss -,

Űrhajóra pattant.

Zsákjában csokihant.

Egy szép temetőben

Lassan, elfekvőben

Piros nyuszi tojást keltett,

S csokihantot végre ehet.

Mikulással megalkuszik,

zöld tojásért kap egy puszit.

Zöldes hold süt le reájuk,

Tíz tojásuk le fel rájuk.

Szép leányzó, adj egy puszit,

Hantázok én cserébe itt.

Egyszer volt, hol nem volt,

Piros nyuszi, zöldes hold.

Száz szónak is egy a vége

Kép forrása

Van egy álmom, amiben egy napon felkelek, és rendszerezett ember vagyok, aki képes szabályos időközönként elvégezni ugyanazt a cselekvést.

Meg egy másik, amiben leülök a fenekemre írástechnikai feladatot oldani.

Egy barátnőmmel beszéltük, hogy milyen lehetséges írástechnikai feladatok vannak a neten, ingyenesen, és azt tanácsoltam neki, az aranymosás oldalon lévő százszavas játékokat igazából végig lehetne csinálni utólag is, gyakorlásként. Belevágott, és hogy keretet adjon az egésznek, Ferea néven kiposztolja a megoldásait - minden héten egy százszavas feladatot csinál. És ahogy néztem, úgy kedvet kaptam az egészhez, egyrészt mert mindig próbálom magamat rendszerességre szoktatni, és száz szó nem sok, másrészt meg olyan egyszerűnek tűnik...

Már nem maguk a feladatok, van versírás, brr. Inkább a tét-nélküliség és azonnaliság, ez nem egy regény, amit hónapokig írok elakadásig, nem is egy pályázatra szánt anyag, ezt csak úgy, kísérletezni.

Feladat:

Írj egy maximum 100 szavas részletet egy élőlény átváltozásáról. Bármi bármivé változhat, nincs megkötés.

És a megoldásom:

Beszűkülni – gondolta maguk ellen, és a világban végighullámzott. Ezernyi légy repült szűkebb íven, millió ember döntött a megszokott rossz mellett. Egyek voltak a teremtett világgal, és ez annyira, de annyira… egész.

Beszűkülni értük. Szeretni – válaszolták maguknak, és a növények kinyitották leveleiket, megérezve a hajnalt. Egy nő lágy boldogsággal mosolygott fel az égre, ahol az istenét sejtette.

Érte. Értük. Kitárni őket – egyezett bele önmaga akaratába, és létébe vágott. Fájt értük, kiszaggatta magát a világból, és csonka énjét egy burokba folyatta: tengerből lett egy pohárka víz, magzatvízben picinyke sejt.

Emberré lett.

Ceruzanyomok október - Írásra várva

Kép forrása: Drawing pencil

Az a nagy helyzet, hogy ez egy írós blog, bár eddig nem látszik rajta. Merthogy. Én csináltam egy írós blogot, aztán elnyelt a pszichológia szak statisztikával és kutatásmódszertannal bélelt bugyra, és hirtelen kevesebbet írtam, viszont többet elméledtem mindenféle pszichós dolgon... aminek az eredménye, hogy már alakul a fejemben egy bejegyzés a negatív csoporttagságról, az írós dolgok pedig valahogy elsikkadtak.

Aztán Lia elkezdett szervezni egy írós körblogolást Ceruzanyomok néven, és nekem hirtelen lett egy inspiráló közegem, több írós témaötletem és (tervezetten) havi egy közös témánk, amire akkor is tudok írni, ha éppen nincs ötletem. Ebből az első bejegyzés ez, a téma pedig az írós előkészületek.

Elég hosszasan gondolkoztam, van-e egyáltalán mondanivalóm a témában, mert nincsenek igazán mágiáim. Nincs írós zeném, nem veszek forró fürdőt majd készítek egy zöldteát három perc tizenhárom másodpercig áztatott filterrel és kortyolgatom el egy lassú meditáció keretében, sőt, még csak a pinterestem sincs tele a karaktereimre hasonlító lementett p

inekkel. És a közhiedelemmel ellentétben a kolis szobatársnőmet sem tervezem feláldozni az ihlet otárán.

Szóval ja, nincsenek mágikus ráhangoló rituáléim - pedig a francba is, de rászorulnék. Az írói elakadásaim érdekes téma, lehet írok arról is, azonban nem épp az írós előkészületek témába illik.

Kép forrása

Aztán végül írtam egy bejegyzést. Majd rágörcsöltem, hogy eltoltam. Megmutattam egy körblogolótársamnak, Rékának, aki megfogalmazta, mit toltam el. Rájöttem, hogy még négy nap van a hónapból, ez nekem nem fog menni. Elolvastam Daremo bejegyzését és megihletett, de nem volt időm írni, pedig még félálmomban is a bejegyzésemet fogalmazgattam. És most hónap utolsó napjának utolsó órájáig, egy nap alatt írtam meg a havi bejegyzést...

Azt hiszem, ez tökéletesen fémjelzi bármely írós előkészületemet, de azért szeretném még megosztani, mire jöttem rá Daremo bejegyzéséből. Olvastam, hogy neki milyen volt a kezdetleges tervezés, amikor még nem előre gondolkodott, hanem jelenetenként írt vázlatot, és esetleg pár jelenetre előre írta le a terveit... És ültem, és arra gondoltam, hogy kezdetleges? Én eddig a szintig kb mai napig se jutottam el.

Mármint, de, persze, amikor elakadtam, akkor mondjuk egy lapra kifirkáltam a kulcsinfókat, amikre építeni terveztem, meg megnéztem, miket ígértem be, de hogy amikor nincs gond, akkor is, szisztematikusan, jelenetenként vezetni...

Aztán belegondoltam, hogy Agatha is cselekményvázlatot említ, Eliza plotterként próbál regényt kidolgozni, és így tovább - szépen lassan megvilágosodtam, miért akadok el mindig minden regényemmel.

Kép forrása

Szóval nekem eddig egy előkészítési folyamat nagyjából úgy nézett ki, hogy szembejött velem valami agyalnivaló ("felnőtt mese... mi lehet a különbség a felnőtt mese és a fantasy között?"), azon agyaltam. Lett belőle egy kezdőmondatom, abból egy bekezdésem, abból egy jelenetem. És ha egy jelenet alatt rájöttem, mit akarok a felbukkanó szereplőkből kihozni, akkor folytattam, ha nem, akkor nem.

Aztán ha mégsem állt eléggé össze, félbehagytam, esetleg, ha nagyon érdekelt, újrakezdtem máshonnan, kicsit tudatosabban.

Talán már ennyiből is érződik, hogy ez egy rettenetesen veszteséges módszer, több félbehagyott novellával, mint befejezettel, és még az utolsó jelenetnél is kiderülhet, hogy valami félresiklott - általában ki is derül, bár ezek már (jobb esetben) javítható hibák.

Amiért mégis használom, az az, hogy ha összeáll, akkor az eredmény egy jobb minőségű szöveg lesz, mint amit az (akkori) írói szintem szövegei. Jellemzően erősebb érzelmi hatást vált ki, komplexebb szimbolikája van, kevesebb a logikai hibája... Lássuk be, ezek kényelmes dolgok, könnyű így kikerülni azokat a pofonokat, amiket minden író megkap a pályája bizonyos pontjain.

Évi kb egy novellát tudok ezzel a módszerrel létrehozni. Volt olyan év, amikor kettőt is sikerült, és volt, amikor egyet sem.

Ez önmagában egy kicsi szám, de ennél nagyobb probléma: novellát. Regénynél ez a módszer maximum az egyharmadáig működik. Onnantól már annyi utalás, információ, szereplő és szál van, amit nem látok át, nem tudok kézben tartani.

Próbáltam már fegyelmezetten kidolgozni is, tényleg becsülettel, aminek az lett a vége, hogy van kb 20 oldal háttérvilágom, és egy betűt nem írtam. A világok érdekesek.

Kép forrása

Szóval érdekes volt az ehónapi téma, így több végiggondolás után ara jutottam, hogy megpróbálom sziggorúan a cselekményt előre tervezni. Vagy írni valami borzasztóan rosszat és szembenézni a rettegett igazsággal: egyetlen univerzumban sem kezd kilapulni és visszafelé forogni a Föld attól, ha hibázom. Nem, tényleg, még a logikai hibáktól sem.

Akiktől még olvashattok a témában:

• Agatha
• Daremo
• Eliza
• Lia
• Réka

Aki most nem írt, de nézzetek be hozzá is:

• Attila

Hol hazudunk önmagunknak, és miért? - Az egységes én illúziója

Mém forrása

Futottak már össze az elvont, természettudományos kocka ismerőseid az irodalmár ismerőseiddel? A párod a családoddal? Hozott már be a nagymamád bármit a munkahelyre? Jött be anyukád a suliba?

A legtöbben ilyenkor kínosan érzik magukat. Visszatérő jelenség általános iskolában az "anyu, ne fogd a kezem, ha a haverok is látják!" De igazából miért? Miért viselkedünk máshogy másokkal?

És a fontosabb kérdés: hogyan láthatjuk magunkat mégis egységes személyiségként, fix tulajdonságokkal?